2013. szeptember 5., csütörtök

7. fejezet


*Derek szemszöge*

Megpróbáltam nem figyelmen kívül hagyni Laura kiáltását, de amikor Molly hátrafordult és mélyen a szemembe nézett, valami azt súgta, jobban tenném, ha távol maradnék tőle. Egy erőltetett mosollyal az arcomon köszönésképpen intettem egyet a nővéremnek, majd zsebre tett kézzel elindultam a színpadhoz közelebbi italos pult felé. Alig értem oda, Laura már kopogtatott is a vállamon, legkevésbé sem barátságosan.

– Hello, öcskös – fúrta dühös tekintetét a szemembe, miután megfordultam a magasított bárszéken.

– Szép kis színjátékot űzöl.

– Mégis mi a fenéről beszélsz?

– Mollyról. A baráti körébe akarsz férkőzni, hogy ha adott lesz az alkalom, megöld, igaz? – ragadtam meg erősen a karját.

– Neked aztán tényleg üldözési mániád van – vágott vissza felháborodottan. – Meg sem fordult a fejemben, de mindenesetre, köszi az ötletet.

– És van itt még valami. Látod azt a srácot? – mutattam a színpadon éneklő Ryanre. Laura bólintott.

– Már az erdőben rájöttem, amikor a ’Farkasokat’ említette, hogy Tyler és ő ugyanabban a bandában zenél.

– És gondolom Tyler azt is említette, hogy a barátja szintén vérfarkas.

     – Esküszöm, nem én voltam – emelte fel megadóan mindkét kezét.

     – Tudom – bólintottam.

     – Talán valami baj van? – ragadta meg a vállamat Tyler, és egy határozott mozdulattal lerántott a székről, de szerencsére még időben sikerült lábra állnom. – A banda most épp szünetel, szóval, ha valami gond van, mondd csak nyugodtan – morogta az arcomba, majd a szemem közé köpött.

     – Tyler! – ragadta meg kétségbeesetten a fiú kabátját Laura. – Hagyd abba!
    
– Kizárt! Az öcséd miatt már régóta kezd nálam betelni a pohár, és láttam a színpadról, hogy megszorította a karod.

– Ő a testvérem. Sosem bántana.

– És mi van akkor, ha mégis? Hm? – majd felém fordult. – Öt perc múlva legyél a hátsó kijáratnál. – Bólintottam. Minek várjak teliholdig, ha most is szétverhetem a képét!?

– Derek, ugye nem gondolod komolyan? – nézett mélyen a szemembe Laura.

– Ha Tyler így akarja… – levettem a dzsekimet, nővérem kezébe nyomtam és elindultam a hátsó kijárat felé.

Tyler már kint várt – a nagy szemétgyűjtő konténer előtt –, majdhogynem harci állásban. Már csak az hiányzott, hogy karmait kiélezve nekem rontson.

– Egyáltalán nem akarlak lebeszélni róla, de… – léptem közelebb hozzá.

– Ne dumálj! – vágott a szavamba. – Mutasd meg, mit tudsz! Itt és most! – Hangja eltorzult, arcán láttam az átváltozás apó jeleit. – Csak semmi trükk.

– Rendben, cicus – mosolyogtam gúnyosan, amivel sikerül Tylert olyannyira feldühítenem, hogy másodperceken belül mellettem termett és karmait a vállamba mélyesztette. A fájdalomtól felszisszentem. Szerencsére rajtunk kívül senki sem volt kint, és a szórakozóhely túloldalán lévő utcalámpák fénye is csak épphogy bevilágította a ”csatateret”.

– Azt mondtad, semmi trükk. Ez már annak számít.

– Ugyan! Én csak magamat adtam – mosolygott szarkasztikusan. – A nővéred szerint te csak egy Béta vagy. – Hallgattam. – Csak ennyit tudsz mondani? Hűha, halálos csend. Ez aztán tényleg gyilkos tud lenni – vigyorgott tovább. Addig-addig hergelt, míg szemfogaim meg nem nyúltak. Karmaimat lapockáiba mélyesztve közelebb húztam magamhoz, és teljes erőmből lefejeltem. Miközben Tyler a földön fetrengve engem átkozott, lassan körbesétáltam, és ha úgy éreztem, néha-néha belerúgtam egyet. Bevallom, élveztem is. Habár a vállam egy kicsit még mindig fájt, szerencsére közben már kezdett gyógyulni.

– Te szemét!

– Te akartad magadnak a bajt – rúgtam oldalba. – Még sokat kell tanulnod. Ami pedig a bétaságot illeti: te is az vagy.



*Molly szemszöge*

Visszagondolva a mai estére, nem is volt olyan szörnyű. Zoe-val még tovább is maradtunk, mint Peter és Kate. Ryan nem tapadt rám, mint egy pióca; és sikerült megismernem Derek nővérét, Laurát, aki szerintem egy nagyon kedves és belevaló lány. És újra láthattam Dereket is. De mindez eltörpül amellett, hogy végre sikerült újra boldognak látnom a bácsikámat. Sőt, a koncerten még táncolt is. Ahogy megelevenedett előttem a kép, halkan felnevettem, de gyorsan el is csendesedtem, mert halk suttogásra lettem figyelmes Peter szobájában. Csak nem!? Ismét elmosolyodtam, majd – tudom, hogy nem épp illő viselkedés, de - pár lépést tettem az elhúzható szobaajtó felé, és fülemet a fából készült ajtóra tapasztottam, kezemben a magassarkú cipőmmel.

– Peter – hallottam meg Kate mosolygós hangját. – Molly bármelyik percben hazajöhet. Peter… Peter…

– Csak egy okot adj rá, hogy miért ne? – Szinte hallottam, ahogy belesuttog Kate fülébe.

– De hisz az előbb mondtam. Jajj, ne, ez csikiz!

– Molly nagylány. Nem lesz vele nagy baj. Különben is, örökre nem titkolhatjuk azt, ami köztünk történik. – Ez volt az utolsó mondat, amit kihallottam a szobából. Ezután már csak halk sóhajok és suttogások töltötték meg élettel a csendes helyiséget.

Az emeleten felfelé sétálva egyfolytában csak mosolyogtam, és az járt a fejemben, hogy… Nem, ez lehetetlen! De végülis miért lenne az? Peter felnőtt férfi, és vannak bizonyos igényei. Tud magára vigyázni. Nem mintha Kate egy veszedelmes nőszemély lenne…

Miután az emeleti folyosón lekapcsoltam a villanyt, gyorsan lemostam a sminkem, letusoltam és át is öltöztem pizsamába. Hatalmas meglepetés ért, amikor a fürdőből kilépve az ágyam szélén ülve Ryant találtam, egy szál vörös rózsával a kezében. Döbbent pillantásokat vetettem rá. Azt hittem, hogy talán részeg, és azért van itt, de a legrosszabb az volt, hogy nem volt az. Na, jó, nem mondom, hogy teljesen tiszta volt a feje, mert azért volt bent egy kis alkoholmennyiség, de arról személyesen is meggyőződhettem, hogy most nem volt berúgva.

– Én… öhm - állt fel az ágyamról. – Szeretném, ha elfogadnád ezt a rózsát hálám jeléül.

– Hála? – kérdeztem döbbenten.

– A szüleim kizártak… nem akartam az ablakuk alatt ordibálni és…

– Az ablakomon másztál be? – váltottam témát.

– Aha.

– És azt kéred tőlem, hogy…

– Megleszek én a földön is, csak…

– Ennyire szívtelen azért nem vagyok – oldottam a köztük lévő feszültséget egy apró mosollyal az arcomon. Olyan érzés kerített a hatalmába, mintha Ryan részben az én felelősségem is lenne. De hogy miért? Erre a kérdésre még nem találtam érthető magyarázatot.

– Köszönöm – fújta ki megkönnyebbülve a levegőt. – És szeretnék bocsánatot kérni, amiért pár napja olyan gusztustalanul viselkedtem veled.

– Szerintem kvittek vagyunk – legyintettem.

– A kórházas esetre gondolsz? Hát, az vicces volt.

– Te ezen még nevetsz is? Mindenki azt hitte, hogy meghaltál, egy napra rá pedig csak úgy meggyógyultál.

– Az orvos hibája volt – vont vállat Ryan. – Kicsit félrenézte a helyzetet.

– Hallottam róla – bólintottam, majd ásítottam egyet. – Ne haragudj, de holnap igaz, hogy vasárnap, délután mégis be kell néznem a bisztróba.

– Nincs semmi baj. Egy kicsit már én is álmos vagyok. – Fogalmam sem volt, hogy erre mit mondhattam volna. Egy kissé leblokkoltam Ryan jelenlététől. Mármint nem azért, mert mások olyan jó pasinak tartják, hanem mert pár napja azért mégiscsak ő volt az, aki… – Melletted alhatok? – jött Ryantől a váratlan kérdés, ami annyira meglepett, hogy valószínűleg tátva is maradt a szám. – Ígérem, nem teszek semmi olyat, amit nem szeretnél.

– Ajánlom is – figyelmeztettem. Végül megigazítottam az ágyat, hogy ő is mellém férjen, majd arcomat a párnámba fúrtam, és megpróbáltam minél előbb elaludni. Nem akarok holnap másnaposan ébredni. – Jó éjszakát!

– Jó éjszakát neked is – suttogta, majd éreztem, ahogy lassan mellém bújik. Annyira kínosan éreztem magam, hogy percekig még a szememet sem tudtam lehunyni, bármennyire is szerettem volna. Azzal a tudattal, hogy Ryan mellettem feküdt, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Ő nem a legjobb barátnőm volt, sőt, még nem is lány, hanem egy fiú. Egy hús-vér… – Átölelhetlek? ­– Zavart gondolatmenetemet Ryan suttogása törte meg. Hosszas hallgatás után, nem tudom miért, de beadtam a derekam. Ebben a pillanatban nem féltem annyira tőle, mint akkor ott, az erdőben. Halkan és meggondolatlanul egy ”igen” hagyta el a számat.

Lehet, hogy ő lesz az igazi, csak az első találkozásunk nem éppen sikerült túl romantikusra – fordult meg a fejemben. – De ez még alakulhat, ugye?

Másodpercek múlva Ryan kezei hátulról lágyan körbefonták a derekam. Érdekes rögeszméim voltak, pláne az ágyban való együttalvásról. Mivel Ryan még nem állt olyan közel hozzám, kezei helyett inkább a párnámat szorítottam meg. Majd ha lesz valaki, akit teljes szívemből szeretni fogok, az ő kezét biztosan sohasem fogom elengedni. De ez most más volt!

Már félálomban voltam, amikor Ryan lassan a pizsama felsőm alá nyúlt, és a hasamat kezdte el simogatni. Pár perc múlva már a rövidnadrágom szegélyével játszadozott egészen addig, amíg meg nem állítottam őt.

– Ryan, ígértél valamit! – szorítottam meg a csuklóját, majd karját leemeltem a derekamról.

– Sajnálom… tényleg… őszintén – dadogta zavartan.

– Ha ennyire nehezen parancsolsz magadnak, akkor inkább lemegyek és alszom a nappaliban – förmedtem rá.

– Egyáltalán nem akarlak a saját szobádból kiüldözni. Sőt, hálám örökké üldözni fog, amiért befogadtál erre az éjszakára – majd halkan hozzátette: – Kérlek, bocsáss meg!

– Jól van Ryan, megbocsátok – mondtam ki a végszót, hogy minél előbb letudjam a témát. Most már tényleg aludni akartam.

***

Reggel szokatlanul jókedvűen ébredtem, ami szinte hihetetlennek tűnt a tegnapi hosszú buli után. Nem beszélve az éjszakáról. Kintről, a nyitott szobaablakomon keresztül hangos madárcsicsergés hallatszódott be, és éreztem, amint a tavaszi friss szellő meglobogtatja a függönyömet.

– Te jó ég! Ryan! – ültem fel hirtelen az ágyamban, aminek az lett a következménye, hogy sikerült beletenyerelnem egy igencsak szúrós valamibe. Balra fordítottam a fejem. Ryan már nem volt mellettem. Kihűlt helyén azonban az a vörös rózsa pihent, amit még hajnalban nyújtott át nekem. Mosolyogva megcsóváltam a fejem: vajon hogyan juthatott ki a szobámból?

Miközben rendbe hoztam a hajam, a nyitott ablakhoz sétáltam. Hát persze, az ablak! Elképzeltem, ahogy Ryan esetlenül beugrik a bokrok közé. Derek biztos sokkal ügyesebben oldotta meg a helyzetet. El sem tudom hinni, hogy ő is az ablakomon át közlekedik. Most ez olyan volt, mintha minden nap meglátogatna, pedig… Igazából nem tudhatom. Lehet, hogy tegnap is itt volt, és látott Ryannel egy ágyban aludni.

Jézusom! – gondoltam magamban, végül megráztam a fejem, majd az ablakpárkányra támaszkova, kihajoltam egy kicsit az ablakon, és mélyet szippantottam a friss, reggeli levegőből. – Mióta érdekelnek engem Derek érzései? Ha meglátott minket, akkor meglátott. És? Dereknek semmi köze sincs hozzám! De azért mégiscsak ő mentette meg az életemet, vagyis inkább az ártatlanságomat. Jesszus, látszik, hogy még reggel van! Összebeszélek mindent – majd ismét megráztam a fejem, és kezemet lassan végigsimítottam a fából készült ablakkereten, egészen addig, amíg ujjaim meg nem akadtak egy-két apró mélyedésen. Közelebb hajoltam a fehérre festett ablakpárkányhoz, és közelebbről megszemléltem az ott éktelenkedő karcolásokat, merthogy azok voltak. Vagyis, jobban mondva… Nem tudom miért, de a kezemre néztem, a három középső ujjamat ráhelyeztem a karcolásokra, és lassan végighúztam rajtuk. Alig tartott pár másodpercig, de ennek hatására az egyik rémálmom elevenedett meg előttem, ami már napok óta kínoz, olyannyira, hogy éjjelente könnyes szemekkel riadok fel belőle.

És az a valami, ami üldözni szokott, nem e világról való volt. Ilyen csak a filmekben és a mesékben létezik. Már hogy ölthetne egy ember állati külsőt magára? Őrültség! Tudtam, hogy nem pihentem ki magam eléggé. Igaza volt Peternek. Nem szabad abbahagynom a gyógyszerek szedését, ha ilyen képzelgéseim támadhatnak a hiánya miatt.

***

Mivel étkezési időben lassan már közelebb álltam az ebédhez, mint a reggelihez, praktikusabbnak láttam, ha csinálok egy kiadós szendvicset magamnak. A bisztróban meg majd eszem valamit.

– Szólhattál volna, hogy egy fiú jár hozzád – lépett be a konyhába hamiskás mosollyal az arcán Peter. Olyannyira meglepődtem a kijelentésén, hogy majdnem leejtettem a kenyérvágó kést a földre. – Szegény srác! Majdnem nekem rohant, miután lemászott az ereszcsatornán. De ettől függetlenül udvarias volt. Be is mutatkozott.

– Ez a Ryan. Édes egy pofa – csatlakozott a beszélgetésünkhöz Kate is, miközben egy ebédrevaló hozzávalókkal megpakolt papírtáskát rakott az konyhaasztalra. – Remélem, nem bánod, ha megkínáltuk egy kis reggelivel. Farkaséhes volt, és egy kicsit dadogott is. Eléggé zavarba jött tőlünk, de aztán nem is maradt sokáig. – Mi? Hogy Ryan? Reggelizett? Itt? Nálunk?

– Ugye azért nem bántatok úgy vele, mintha a fiúm lenne? – hadartam.

– Hát természetes, hogy… igen – válaszolta szinte egyszerre Peter és Kate.

– Ő nem a pasim! – tört ki belőlem a tinis nyavalygás, közben pedig erőteljesen megráztam a fejem.

– Ebből nem tudod kimagyarázni magad – mosolyodott el csibészesen bácsikám, mint egy kamasz.

– Ryant kizárták a szülei. Nem tudom, miért pont az én címem, és hogy miképp volt meg neki, de megkért, hogy csak erre az éjszakára hadd maradjon nálam. És különben is, ha nem tudnátok, már van valakim – hazudtam olyan könnyedén, mintha csak a színtiszta igazságot mondanám.

– Igen? – kérdezte Peter döbbenten. – És ki a szerencsés?

– Egy… öhm… srác.

– Egy srác, igen, azt gondoltuk, de megtudhatnánk a nevét is? – kíváncsiskodott tovább nagybátyám.

– Majd személyesen szeretném nektek bemutatni, csak még… még egy kicsit friss a kapcsolatunk – jelentettem ki halkan. Csodás, Molly! Egyre jobb! Ebből már sehogy sem keveredsz ki.

– És félsz, hogy talán megijedne tőlünk? – nevetett fel Kate.

– Ha rendes srác, már most leszögezem, nem látom akadályát annak, hogy veled legyen.

– Rendes – bólogattam, mint egy jó kislány. – Nem csalódnál benne. – Ez mind szép és jó. Már csak találnom kell valakit, akire ez a feltétel teljességgel illene is.

***

– Egy csokis fánk lesz, extra erős fekete kávéval, és két cappuccino. Gyerünk lányok! – kiáltott be a konyha szűk ablakán Irene, a csoportvezetőnk.

– Öt perc és kész! – kiáltott vissza Sarah mosolyogva, majd a levegőbe szippantott. – Hmm, imádom a frissen készült fánk illatát.

– Főleg a csokisét, mi? – nevettem el magam. – Sarah – folytattam lehajtott fejjel. – Azt hiszem, valami hatalmas nagy őrültséget csináltam. – Barátnőm rémült tekintettel fordult felém. – Nyugi, nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Mindössze csak hazudtam.

– Molly, hazudni mindenki szokott. Legközelebb ne hozd rám ennyire a frászt, jó? – villantotta rám égkék szemeit.

– De… de azt hazudtam Peteréknek, hogy járok valakivel, és találkozni akarnak vele – mondtam szégyenkezve.

– Ó, vagy úgy! Tudod, mit? Szedd rá Ryant, hogy játssza el a pasidat pár hónap erejéig. A buliban amúgy is úgy néztetek ki, mintha járnátok.

– Nem, Ryan nem lehet! – ellenkeztem.

– Miért?

– Majd elmesélem.

– Hát jó – mosolyodott el sejtelmesen, majd a konyhaablakon kikukkantva újra felém fordult. – Vagy Ryan, vagy ő.

– Kicsoda? – Nem akartam, hogy az legyen, akire gondolok, de ahogy elnéztem Sarah arckifejezését, csak egy valaki lehetett a kiszemelt célpontja. Kinéztem az ablakon, és látóterembe egy alacsony, köpcös, szeplős fiatal férfi került. – Patrick? A postás? – kérdeztem értetlenkedve. Sarah erre felkapta a fejét, és vadul rázni kezdte.

– Nem, dehogy! A te herceged a hármas asztalnál vár rád – kacsintott.

– Aha, na, biztos – mondtam csípőre tett kézzel. – És ezt honnan tudod?

– Láttam, hogy arra ment. Amúgy meg, ha nem hiszed, járj utána. De ha ott lesz, megígéred, hogy felfogadod ál-pasidnak?

– Lányok! A kezetek járjon, ne a szátok! – szakította félbe beszélgetésünket Irene harsány hangja. – Hol van már az a fánk? És valakinek a rendelést is fel kellene vennie.

– Eddig is megvoltunk csoportvezető nélkül, most miért kellett felvenni egyet? – rázta meg a fejét kissé idegesen. – Majd én lerendezem a cappuccinókat, meg a fánkos menüt. Te menj, és vedd fel a rendelést – osztotta fel a munkát kettőnk között Sarah mosolyogva.

– Bár ne lennél ilyen rafinált – reagáltam a hamiskás mosolyára szemforgatva.

– Én is szeretlek – ölelt meg, majd egy megpakolt tálcával a kezében kiviharzott a konyhaajtón, én pedig elindultam a felé a bizonyos hármas számú asztal felé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése